Miért hiszik még mindig rengetegen, hogy a holdraszállás kamu volt?
Valószínűleg már ezzel az egy kérdéssel is rengeteg embert haragítottam magamra, hiszen ők nemcsak hiszik, hanem tudják is, hogy a holdraszállás sosem történt meg! „Persze, hogy kamu! Hiszen számtalanszor bizonyították már, hogy nem történt meg!” Ismerős?
Ebben a cikkben a „Miért kell visszamennünk a Holdra?” c. videóból szándékosan kihagyott, kiegészítő információkat olvashatjátok, de előbb muszáj kitérnünk arra az 1976-óta keringő, globális összeesküvés-elméletre, miszerint sosem jártunk a Holdon, és az egész csak egy hatalmas svindli.
257.000.000.000 dollár (jelenlegi árfolyamon), 400.000 NASA alkalmazott, valamint 20.000 cég és egyetem összehangolt és fáradhatatlan munkája kellett ahhoz, hogy 1969-ben Neil Armstrong és Buzz Aldrin ráléphessen a Holdra, de mindössze egyetlen ember kellett ahhoz, hogy szárnyra kapjon a gondolat, miszerint a holdraszállás sosem történt meg. Ezt az embert Bill Kaysingnek hívják, és valószínűleg még sosem hallottál róla, de kezdjük az elején.
Miért kellett leszállni a Holdon? (csak a lényeg)
A II. világháború után a világpolitikai helyzet nem sokat javult, és a nagyhatalmak lázas vetélkedésbe kezdtek egymással, ráadásul javában dúlt a vietnámi háború is. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió egymás elé akartak kerülni a fegyverkezési versenyben, amely meghatározhatta a vezető világpolitikai helyzetüket, és többek között katonai fölényre tehettek szert. A dolog odáig fajult, hogy hamarosan már a világűrt célozták, és mindkét nagyhatalom elsőként akart embert juttatni az alacsony Föld körüli pályára.
Amikor John. F. Kennedy elnök 1961 januárjában hivatalba lépett, az emberes űrküldetések előkészítése már javában zajlott. A Szovjetunió folyamatos lépéselőnyben volt az USA-val szemben. Ők lőtték fel az első űrszondát (Szputnyik-1), az első élőlényt (Lajka kutya), és ők nyerték meg az első emberes űrversenyt is, amikor Jurij Gagarin mindössze pár héttel az amerikaiak előtt szállt rakétára, és kerülte meg a Földet. Az USA tehát minden létező módon vesztésre állt, és ezt a közvélemény sem nézte jó szemmel.
Mi történt ezután?
Közvetlenül Gagarin repülése után Kennedy elnök tudni akarta, mit tehet az Egyesült Államok az űrben, hogy átvegye a vezetést a szovjetekkel szemben. Így született meg az a gondolat, hogy az USA „kemény erőfeszítéssel” képes lehet ara, hogy űrhajósokkal együtt megkerüljék a Holdat, vagy akár le is szállhatnak rajta. Mivel egyik nemzetnek sem volt elég erős rakétája egy ilyen küldetéshez, minden korábbinál nagyobb munkálatok kezdődtek, és John. F. Kennedy 1961 május 25-én bejelentette, hogy az évtized végéig embert fognak küldeni a Holdra. Ekkor az egy amerikai által az űrben töltött összes idő alig volt 15 perc.
Tehát a holdraszállás gondolata pusztán politikai okokból született, az egyetlen hajtórugója az volt, hogy az USA a szovjetek előtt érje el a Holdat, kerüljön bármibe (elég sokba került, nem csak pénzbe). Így aztán Neil Armstrong és Buzz Aldrin 1969 július 20-án leszálltak a Hold felszínén, és ezzel az USA megnyerte az űrversenyt. Legalábbis egy időre.
Miért nem mentünk vissza 50 évig?
Fent leírtam, hogy miért voltunk ott egyáltalán, és ugyanezzel függ össze az is, hogy miért nem mentünk vissza. A holdraszállás után a közvélemény űr iránti érdeklődése folyamatosan alább hagyott (és a helyzet nagyjából változatlan is maradt, amíg 2018-ban Elon Musk előrukkolt azzal az ötlettel, hogy az új rakétájuk tesztjét dobják fel valamivel, és a Falcon Heavy a megszokott téglák és egyéb unalmas rakomány helyett Musk saját Tesla Roadsterét vitte az űrbe). Aki látta élőben a fellövést, sosem felejti el. Vissza a történelemhez: mivel a közvéleményt már nem annyira érdekelte a világűr, a politikusok folyamatosan megvágták a NASA éves költségvetését, és az egykor virágzó kutatás-fejlesztés üzemanyaga szépen lassan kifogyott.
Az alábbi képen jól látható, hogy az űrverseny aranykorában a GDP 4.41%-át fordították a NASA fejlesztéseire, aztán elzárták a pénzcsapot, és 2015-ben a GDP-nek már csak a 0,47%-át kapták meg. A táblázatot látva nem is olyan nehéz belátni, hogy miért nem mentünk vissza a Holdra az elmúlt 50 évben. Később a figyelmet és az erőforrásokat az űrsikló programra, majd a Nemzetközi Űrállomásra fordították. Ez nem azt jelenti, hogy nem is mehettünk volna vissza a Holdra, csak azt, hogy nem volt hozzá motivációnk. Az űrversenyt megnyerte az USA, és a holdraszállás fölé már senki nem tudott akkor licitálni.
Az összeesküvés-elmélet
Bill Kaysing 1956 és 1963 között a Rocketdyne nevű cég alkalmazotta volt, amely segített megtervezni a Saturn V rakéta hajtóműveit. 1972-ben saját kiadásban megjelentette a „We Never Went to the Moon: America’s Thirty Billion Dollar Swindle” (Sosem jártunk a Holdon: Amerika harmincmilliárd dolláros svindlije) c. vitairatát, amelyben a holdraszállást szemcsés fénymásolatokkal és nevetségesen őrült elméletekkel igyekezett megcáfolni. Azt állította, hogy az egészet egy berendezett stúdióban forgatták le.
A holdraszállást elsöprő mennyiségű bizonyíték támasztja alá. 382 kg holdkőzet, amelyet visszahoztak a Holdról, és szétosztottak az országok között; a holdraszállást megerősítette Oroszország, Kína és Japán; a Hold körül keringő műhold fotókat készített, amelyeken tökéletesen látni a leszállóegységeket, de még az űrhajósok lábnyomaiból álló útvonalukat is. Az űrhajósok a Holdon hagytak olyan speciális tükröket, amelyek a földi csillagvizsgálók lézernyalábait visszaverik, és ennek köszönhetően nagyon pontosan tudjuk megmérni a Föld és Hold közti távolságot (a tükrök nélkül a lézernyalábok nem verődnének vissza, mert a Hold felszíne nem elég fényes). Százmilliók nézték élőben a holdraszállást, és még sorolhatnánk. Mindezek ellenére mégis képes volt fennmaradni Kaysing állítása, ami később nagyon sok pénzt hozott neki a konyhára, mindenki másnak pedig rengeteg bosszúságot. Nem beszélve azokról az emberekről, akik az életüket kockáztatták a küldetésért, cserébe pedig évtizedeken át tartó zaklatásoknak voltak kitéve azok áltak, akik szerint sosem jártak a Holdon.
Mit mond erről Launius?
„A helyzet az, hogy az internet lehetővé tette, hogy az emberek minden korábbinál szélesebb körben mondhassanak azt, amit csak akarnak” – sóhajtott Roger Launius, a NASA egykori főtörténésze. – „És az igazság az, hogy az amerikaiak szeretik az összeesküvés-elméleteket.”
Kaysing állítása szerint azért volt hamis a holdraszállás, mert „egyetlen csillag sem látszódik a Holdon készült fényképeken, a leszálló modul alatt nem látszódik a hajtóművek által kivájt kráter, az árnyékok nem párhuzamosak egymással, a zászló meg libeg a szélben.” Kaysingnek igaza volt az olyan dolgokban, hogy ez-az nem látszódik a fotókon, meg hogy úgy tűnik, mintha a zászlót a szél fújná, csak a dolgok miértjében tévedett. Vele ellentétben, a fizikában jártas emberek hosszú és fárasztó órákat töltöttek azzal, hogy megpróbálták elmagyarázni neki ezeket az „anomáliákat”. Vagyis elmondták, hogy azért nem látszódnak a csillagok, mert a kamerák a világosabb területekre, a Holdra és az űrhajósokra voltak exponálva; elmondták, hogyan működnek a hajtóművek a vákuumban, hogy az árnyékok a Földön is ugyanígy viselkednek, amikor a Nap alacsonyan van a horizont fölött, és hogy a zászló azért van meggyűrődve, mert napokat töltött szorosan összecsomagolt állapotban.
Érdekelt ez valakit?
Sajnálatos módon Kaysinget cseppet sem érdekelte a fizika működése, ezért makacsul lesöpörte a magyarázatokat az asztaláról. Védhetetlen álláspontját egészen 2005-ben bekövetkezett haláláig tartotta, és ez idő alatt milliók csatlakoztak a mozgalomhoz. Voltak, akik a nagyobb eladási számokért, voltak, akik egyszerű gúnyt űztek belőle, és voltak, akik komolyan is gondolták. Hogy csak párat említsünk, a gondolat, hogy a holdraszállás sosem történt meg, megjelenik pl. a GTA Vice City nevű számítógépes játékban, a James Bond: Gyémántok az örökkévalóságnak c. filmben, de Joe Rogan is nyíltan a tagadók közé tartozott (sokmillió követővel a háta mögött), egészen addig, amíg tanulni nem kezdett az eseményekről, és rájött, hogy téved.
Szerencsére azért a holdraszállás meghamisításának gondolata más módon is felkerült a mozivászonra. Christopher Nolan 2014-es Interstellar (Csillagok között) c. filmjében egy tanár tájékoztatja Matthew McConaughey karakterét, Coopert, hogy a holdraszállást csak megrendezték. Ez egy nagyon fontos jelenet a filmben, mert a történet szerint a bolygót szárazság és penész sújtja. Hogy az emberek túléljenek, minden erőforrásukat a mezőgazdaságra kell fordítaniuk, nem pedig az űrkutatásra. A holdraszállás hamisításának állítása arra szolgált, hogy eltántorítsa a diákokat az űrutazástól, és inkább a mezőgazdaságra összepontosítsanak.
Csak egy példa
Az alábbi képen egy olyan jelenséget látunk, amelyet előszeretettel hoznak fel a holdraszállást tagadók. Első ránézésre tényleg gyanús, de csak addig, amíg rá nem jövünk, valójában mi történt. A képen Buzz Aldrint látjuk, ahogy a holdkomp létrájáról leugrik a Hold felszínére. Az árnyékok állásából ítélve a Nap a holdkomp túloldalán van, vagyis Aldrinra rá kellene vetülnie a holdkomp árnyékának. Igaz? Igaz! Rá is vetül, ennek ellenére mégsem olyan sötét, mint a holdkomp többi része. Hogyan lehetséges ez? Nagyon egyszerű. A képet Neil Armstrong készítette, akinek pont olyan fehér szkafandere volt, mint Aldrinnak, a fehér szkafanderről pedig nagyon jól visszaverődik a fény. Vagyis Aldrint maga Armstrong világította meg a szkafanderéről visszaverődő fénysugarakkal.
Érthető tévedés
Egy dologra mindenképpen ki kell térnünk, mégpedig arra, hogy van, ami érthető és elfogadható a tagadók álláspontjában. Az, hogy minden, Holdon készült kép és videó furcsának tűnik. Ezt nagyon jól látják, valóban furcsa, de nem véletlenül. Azért furcsa, mert a Holdnak nincs légköre (valójában van, de nagyon-nagyon vékony és ritka gázokból áll), mint a Földnek. A fény beleütközik a Föld légkörét alkotó gázokba, ezért tűnik kéknek az ég napközben, vagy narancssárgának naplementekor. Az űrben (és a Holdon) viszont nincs légkör, ezért a színek is fakóbbnak, valótlannak tűnnek. Egyszerűen nem vagyunk hozzászokva, hogy olyan körülmények között készült képeket és videókat nézzünk, ahol a fénynek nem kell keresztülhatolnia a Föld légkörén, ezért az agyunk automatikusan valótlannak látja. Ráadásul a Holdon csak a földi gravitáció 1/6-a van jelen, vagyis minden mozgás „viccesen” szürreálisnak tűnik, mert a biológiai felépítésünk nem ilyen gyenge gravitációhoz szokva fejlődött ki.
Térjünk rá a videóra
A rövid ismeretterjesztő videókban pont az a jó, ami a rossz is – rövidek. Éppen ezért nem kerülhet bele minden információ egy 8-10 perces videóba, de itt kitérek azokra az információkra, amelyek a témához kapcsolódnak, de nem fontosak a lényegi rész megértése szempontjából.
1. Nem lehet mindenkit átköltöztetni a Holdra vagy a Marsra
Nem is ez a cél. A cél az, hogy egy esedékes globális természeti katasztrófa esetén – amelyet nem tudunk megakadályozni, sem elkerülni – ne pusztuljon ki az emberiség, és az általunk ismert élet. Mivel az univerzumban egyetlenegy helyről tudunk csak, ahol élet van (Föld), ha ezt a helyet valamilyen katasztrófa éri, könnyen kipusztulhat a rajta levő élet. Ha ezt nem szeretnénk, akkor az élet egy részét át kell vinnünk máshova is, hogy ne csak egy helyen legyen. Ez azt jelenti, hogy néhány embert, állatot, növényt, gombát és baktériumot kell átmenekítenünk, nem mindet. Egyrészt nem megoldható, másrészt mi értelme lenne mindenkit átvinnünk egy másik helyre, hogy aztán az összes élet ugyanúgy egyrakáson legyen, egyetlenegy égitesten? Ha azzal az égitesttel adódik probléma, akkor ugyanúgy kihalhat az élet. Épp ezért kell legalább két helyen egyszerre lennie, mert így az élet „idő előtti” kihalásának esélye közel 0-ra csökken.
2. Azért kár átmennünk egy másik bolygóra, hogy azt is tönkretegyük! Inkább a Földet kéne megmenteni, nem teleszemetelni a Marsot is!
Attól, hogy átmentjük az életet egy másik égitestre, még nem hagyjuk magára a Földet. Vannak cégek és szervezetek, amelyek a földi problémákat igyekeznek megoldani, és vannak olyanok, akik a jövő problémáin dolgoznak. A két dolog nem egymás helyett van, hanem egymással párhuzamosan történik, valamint szükségük van egymásra. A „tönkretenni” szó elég erős túlzás, ha a világűrben keringő hatalmas szikladarabokról beszélünk. Mert a kőzetbolygók valójában csak ilyen-olyan porszemcsékből álltak össze a gravitáció hatására, egy nagy golyóvá. Nincs ott semmi, amit tönkre lehetne tenni, hacsak valaki nem a poros sziklák és kráterek miatt aggódik. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy bárkinek jogában áll szemetelni akár a Holdon, akár a Marson, akár itt, a Földön.
De miért ne használnánk ki a lehetőséget, hogy új világokat kutassunk, hogy felfedezzük a körülöttünk lévő gigászi világűrt és tanuljunk? Persze, rengeteget kell tanulnunk, és jobbnak kell lennünk az elődeinknél, miközben elhagyjuk a saját magunkra és a környezetünkre is káros szokásainkat, de akkor is mennünk kell. Nem szó szerint nekünk, akik ezt olvassák, hanem a fajunknak és a többi életnek. Ha valakinek ez nem felel meg, akár el is üldögélhetünk itt, és megvárhatjuk, amíg a Nap elégeti a még kb. 5 milliárd évre elegendő üzemanyagát, és velünk együtt elpusztítja a Naprendszert, amit létrehozott. Mert ez lesz a vége, akár itt vagyunk még, akár nem.
3. Ez is csak a pénzről szól!
Sajnos ez ennél jóval bonyolultabb. „A ritkaföldfémek például kulcsfontosságúak az elektronikai ipar számára, de ezek leggyakoribb lelőhelyei Kínában vannak. A világkereskedelem 97%-át a kínai kitermelés adja. Néhány évvel ezelőtt kis híján nemzetközi kereskedelmi háború bontakozott ki, amikor a kínai termelők hirtelen drasztikusan megemelték ezeknek az alapvető nyersanyagoknak az árát, a világ pedig rádöbbent, hogy Kína szinte monopolhelyzetet élvez ezen a területen.” (Michio Kaku: Az emberiség jövője). Ha a kommunista Kína úgy dönt, hogy csillagászati áron adja ezentúl a nyersanyagokat, akkor a világgazdaság összeomlik. Komoly háborús helyzet alakulhat ki, amelybe a világ nagyrésze könnyen belerokkanhat. Ugyanez a helyzet Európa és Oroszország között, csak épp az olajjal és a földgázzal. Nem támaszkodhat a világ egyetlen országra, alternatívák kellenek, amelyek működnek. A földi készletek előbb-utóbb kiürülnek, ezért új területek után kell néznünk, és a legközelebbi terület a Hold.
4. A napelemek nem jók, atomreaktor kell a Holdra.
Ahogy a videóban is elhangzott, a telepesek első feladata az lesz, hogy napelemeket telepítsenek a Holdra, és ezzel elegendő energiát termeljenek a kommunikációs eszközök, és az ideiglenes holdbázis működtetéséhez. A Holdon a napelemek több energiát termelnek, mint a Földön. Egyrészt azért, mert űrbéli használatra lettek tervezve, másrészt pedig azért, mert a Holdon (szinte) nincs atmoszféra, amiben fennakadhatnának a Nap sugarai. Nem úgy, mint a Földön, ahol beérkező napenergia jelentős része (55-60%) a légkörön áthaladva elveszik. A terjeszkedéssel a napelemek valószínűleg nem tudják majd ellátni az egész bázist, ezért valamilyen más alternatív energiaforrással kell megtermelniük a szükséges energiát, például lekicsinyített nukleáris reaktorral, vagy (ha elkészül) fúziós reaktorral. Az első küldetéseken szinte biztosan nem adnak majd helyet nukleáris reaktoroknak, viszont a napelemeknek igen, vagyis idővel a kettő kombinációja lesz a járható út.
5. Úgyse lesz belőle semmi, még 50 év múlva se.
Ha így állunk hozzá, akkor biztosan nem. Az ehhez hasonló tervek túlmutatnak egy ember életének idején, de akár generációkén is. És csak abban bízhatunk, hogy a lehető legtöbb ember érez magában hajlandóságot a jövő építése iránt, akkor is, ha ő maga már nem tapasztalhatja meg.
A holdbázisról szóló videót ITT tudod megtekinteni.